Nőiesen bevallom, első találkozásom Minekura Kazuyaval nem volt zökkenőmentes. Barátosnékkal közös animezesek alkalmával ugyanis az én szemem rendszerint az ő Saiyuki című mangajaból készült anime alkalmával döntött a pihenő mellett. Úgy látszik, annak eleddig még nem sikerült lekötnie (talán majd a Saiyuki MANGA), pedig igazán vonzza a szemet ez az egyedi és átlagos, standard anime/manga grafikának egyáltalán nem nevezhető stílus, dizájn…
Minekura egyedi. Persze nyilvánvalóan minden mangaka egyedi a maga módján, de neki ez valahogy különösen sikerült. Az ő grafikája azonban az a grafika, ami objektíven szólva is minimum randa. Szögletes vonalak (mintha a keze képtelen lenne – nagyjából – egyenes komponensekből képezni az alakokat), az árnyékolás jóformán mellőzése. A karakterek pedig mindenképpen naturalisztikusak. Neki aztán nincsenek izombishijei – mindnek vékony, bordamutogatós a tetsfelépítése. A nőknek szintúgy. Nem idealizál, nem a tökéletes férfi-, ill. női testformát mutatja meg. A tartásuk is minimum furának tűnik: férfi karakterek art szintű egész alakos képeinél speciel a kidobott csípő és a kicsit hajlott tartás elengedhetetlen. Ahogy általában az eléggé az áll szintjére csúsztatott szájból lógó cigi is. Hogy a láncdohányosságnak köszönhető – e, nem tudom, de egy igazán jóképű karakter alig ficcen be, ha ő rajzolja. (Mert fangörlködhetünk, hogy milyen dögös Sanzo pl. a Saiyukiból, azt azért nem lehet rá mondani, hogy szép vagy jóképű lenne.) Ugyanis az arcai sem különösebben szemetgyönyörködtetőek a szó hagyományos értelmében: a részek az orr kivételével (szemek, száj) eléggé ki vannak csúsztatva az arcvonalakhoz, a szimatrendszer látható központja meg elvétve látható (rendszerint profilból és félprofilból). Mindezek ellenére (vagy éppen mindezek miatt?) én szívesen nézegetem a képeit – főleg, ha Artbook képekről van szó, mert a mangaiban hajlamos dolgokat elnagyolni (nincs szeme a kisebb formátumban ábrázolt vagy csak tömegszerepet betöltő szereplőknek, a képkockák pedig időnként amúgyis igen szellősen vannak elrendezve egy adott oldalon, hogy azért olyan sok ne legyen
belőlük). Az egyediség viszont még mindig megér egy misét, szerény véleményem szerint érdemes sasolgatni.
Az általános Minekura grafikai bevezető után pedig lássuk is a medvét – avagy szóban forgó rajzolónk Bus Gamer című mangajat. Mert egyedi grafika mellé ugye egyedi történet dukál – na. Mondjuk úgy, hogy a Wild Adapter után – mellett (még csak 2 kötetet olvastam belőle, addig meg, amíg be nem fejeztem, arról talán még nem nyilatkoznék) semmi újat nem hozott a nap alá – hacsak a csalódás nem számít annak. Szó se róla, nagyon tökös tud lenni egy olyan sztori, ami a gengszter világban játszódik gyakorlatilag, három fiatal srác főszereplésével, akik közül kettő legalább úgy üt-vág, mint a Svarci – Sztalóne – Vandam triumvirátus, és akik egy veszélyes (milyen más legyen) játékot űznek. Nevezetesen: Toki, Nobu és Kazuo az AAA (vagyis Anonymus hármas) csapatot képezik a Business Game nevezetű, tehetős üzletemberek unaloműzőjében. A szabályok egyszerűek: két csapat vívja a meccset egymással mindig. Mindkét csapat egy – egy céget képvisel, melyeknek bizalmas infóival megpakolt adathordzót kapnak. Pontosabban csak az egyik csapat – a másiknak ezt a hordozót kell megszerezni adott időn belül. Ha nem sikerül, a védelmi csapat nyer, ha viszont igen, akkor nem firtatjuk, hogy mi az ábra. Főleg, hogy akkor mi lesz a védelmi csapat cégével, ha a támadó kezébe kerül az adathordozó lemez. Azonban ez nem csak a cégeknek jelent hasznot (már az unaloműzés mellett), de a csapattag ifjoncoknak is: nem folyik a lé, ha nem győz a csapat. És a pénzpatak nem is olyan vékonyan csörgedez… Érthető hát, hogy hőseink még akkor sem szállnak ki (igaz, nem is tudnak), mikor már rájönnek, akár az életük is lehet a tét. (Drágán add az életed! – hogy már teljes legyen az akciófíling.) És mivel a halált csak egy módon lehet elkerüni, győzniük kell – mindig…
Nos, ez idáig még akár jól is hangozhatna. DE a kliséktől nem menekülünk. A főszereplő triumvirátus felosztása ugyanis amolyan tipikus akció sztoris: van két nehéz fiú nehéz múlttal. Az egyik amolyan szótlan, “egyedül is fasza gyerek vagyok” harcos, a másik egy nagyszájú amorózó, akinek mindig más nő ébred az ágyában. A harmadik tag pedig az ügyeletes humorzsák, amolyan kis computer geek (imádom a szót, olyan találó XD), aki ugyan műszaki zseni, de ha nincsenek a többiek, akkor még Bill Gates sem menti meg. Kivágós sablonok mind. Na, nem mintha a főbb mellékszereplők olyan színesek lennének (és nem csak a manga, mint olyan, alapvető sajátossága miatt látom őket fekete-fehérben)… Ott a keményzsaru nőci a háttérben (“valakivel ez még kavarni fog” – felhő közeleg, ahogy elnézem), meg persze a nagy rivális csapat, akik szintén nagyon kemény legények, és igazából nem is értem, miből gondolhatom azt, hogy a folytatásban élet – halál meccsre hívnák ki az AAA csapatot…
Közben pedig felmerülhet a kérdés, mért csak spekulálgatok itt, ha már arról van szó, hogy elolvastam a mangat. Mert bizony elolvastam mind a 238 oldalát a Bus Gamer – 1999-2001 The Pilot Edition című Minekura – műnek. És bár semmi olyat nem találtam a borítón, hogy első kötet, ha hinni lehet a mangaka utószavának, ő bizony egyszer még folytatná/befejezné a történetet. Ami nagyon nem ártana, ugyanis ez a manga jelenleg nem szól többről, mint amit eleddig leírtam. Ha valaki ezt képekben szeretné látni, akkor annak melegen ajánlom elolvasásra – ha viszont megelégszik az én soraimmal, akkor ámen. Ugyanis csak csendben és halkan megjegyezném: az ominózus kötet 2001-gyel lett teljes, és most 2007-et írunk. Ennyit a folytatásról.
Egy szó, mint ezer: ha az ember “alvilági” mangat szeretne olvasni Minekura tollából, akkor annak már inkább a Wild Adaptert ajánlanám. Persze az okom igencsak költői: az még fut, és talán a végét is megéljük. A mangaka gengsztervilági sablonjai pedig remekül működnek ott is. Egyediségről ugyan csak a grafika esetében beszélhetünk még mindig, de azt hiszem, elsőre az talán eléggé szokatlan lehet ahhoz, hogy a sztori átlagos volta már fel se tűnjön. Egy biztos: Minekura Kazuya aztán alaposan beleáshatta magát az alvilág témákörébe, jó mélyre merülve abban, de azért reméljük,
vezet még feljebb is az az út. Már ami a storylinet illeti.
