Kiönt az Isten, kurva ürgét, ki a zugodból, te meg csak rohansz, szántáson, réteken át, hordod hátadon csapzott prémed, igen, kiöntöttél Istenem.
Félálomban ketyegek, hisz ébren se vagyok, mégis ez a szorongás megint, meg a rohadt alliteráció, ennek nem tudok ellenállni. Szerelem ez, amitől félek, tán nem is, csak az a tekintet, szenvedés sugárzik, ezt ismerem, mintha tükörbe néznék. Tiszta, jeges tó mélyén a nyári út füve, gyengéden lebbenti meg a víz a fűszálakat, halak úsznak a mezőn, de egyszercsak elfogy a gleccservíz és száraz lesz
a rét megint – egy nyárra.
Sokkot kaptam, vaze, nem normális, Bővebben: Újjászületsz, mikor kiönt az Isten
Eztadom 