A születésnapomról

A születésnapokat nem szoktuk tárgyak adásával megünnepelni, úgyis sok van már belőlük. Még a legkisebb élmény is többet ad egy mellőzhető dolognál.

Vasárnap délelőtt a Helytörténeti kiállítást néztük meg a Múzeumnegyedben. Ez már a harmadik kiállítás volt számunkra három egymást követő héten.

Újra sokmindent láttunk, és közülük arról a zongoráról mutatok három képet, melyen egykor  a soproni Kurzweil Ferenc is tanította Liszt Ferencet zongorázni. 

A hangszer több mint kétszáz éves, a díszes betűkkel írt és arany színnel körülvett jelzése szerint Bécsben készült Johann Schanz műhelyében.

Soha nem ettem még vegán étteremben, mert inkább hús párti vagyok. 

Tegnap mégis egy ilyen helyen volt a születésnapi ebéd. 

M. az előtte lévő napon más valami miatt arra járt, majd elmondta nekem, hogy mit látott, és így végül nem a "csillagok alatt" ebédeltünk, hanem  az általa felfedezett helyen. 

A desszertet a kávéhoz már egy olyan helyen ettük meg, ahol a rétesek nagy választéka volt, és mind a két hely jó választásnak bizonyult egy születésnap egyszerű és szép megünneplésére. 

Ilyennek akartam és ilyen is lett. 

  

   

Délután alaposan megáztunk, és ez az eső elvitte a városból a maradék havat is. Az élet megszokott rendjét mutatta úgy, ahogy benne az enyémet is. 

Egy évvel idősebb lettem.

Jól telt el a nap. 

Voltunk olyan helyen ahol régi, szép tárgyakat láthattunk és mellé tudást is kaptunk,  és olyan helyekre is mentünk, ahol finom ételeket.

Szép szavak is voltak ezen a napon, melyeket írásban vagy telefonon közöltek velem, és nekem ugyanolyan jó érzés volt megköszönni, mint megkapni őket.

Mert kapni és adni együtt jó.

Magamnak

 

"Hetvenkét izom kell a duzzogáshoz, de csak tizenkettő a mosolygáshoz."

(Mordecai Richler)

Nem adhatok többet magamnak a születésnapomra, mint annak a tizenkét izomnak a megmozgatását.:)

A meleget sugárzó jégszív

Egyszer nézegettem a fatörzseket, közöttük a platánfák egy térképhez hasonlító kérgét is és láttam, hogy már a téltől is kaptam egy szívet pár hópehely és némi jég formájában.

Minden és mindenki alakítja a szeretet érzését a lehetőségei szerint. 

A pék szív alakú süteményt süt, a tél jégből mintázza, az emberek pedig érzelmeiket adják és ha adják, vissza is kapják őket. 

Ez is olyan egyszerű: "ha szeretetet akarsz, tanulj meg szeretetet adni."

Igaz, hogy nem mindig ugyanattól kapjuk vissza, mint akinek adtuk, de végül az egyensúly meglesz, mert az adás-kapás törvénye a kiegyenlítődésre törekszik. 

Így működnek a jó emberi kapcsolatok és maga az univerzum is.

 "A szív hangjai sokszor hallhatatlanok, éppen ettől halhatatlanok."

(Tatiosz)

Egy januári reggelen

Januárban születtem és anyu mesélte, hogy akkor is hó volt, és ő a jégen elcsúszva elesett, így korábban is jöttem a világra.

Nézem reggel ablak kinyitása után az előttem lévő téren az álldogáló vagy éppen siető embereket, és el is raktározom a látványt, hogy majd nyári hőségben izzadva is megtalálható legyen.

Mielőtt becsuknám a már hűlő szoba ablakát vizet forralok a kávémhoz, hogy míg iszom főleg a blogokat olvassam, mert azok jobban érdekelnek, mint a kampány  ígéretei.

Nem vonz a politika, de elkerülni nem tudom mert jelen van, a működése következményeiben élek és észreveszek sok mindent, ami kapcsolatban lehet vele.

Aznap reggel is elém kerül újra egy már sokszor látott de mindig aktuális kép, melyen egy tüntető nő tart egy vastag kartonpapírt és rajta egy filctollal írt mondat: 

"Aki semmit nem tud, kénytelen mindent elhinni!" 

Alatta pedig a neve annak, aki eredetileg így gondolta: Marie von Ebner-Eschenbach.

"Otthon a városban" kiállítás

A 21. századi lakótelepi lakásomból az évszázadokkal korábbi lakások belsejébe kerültünk. 

Nem kellett más hozzá, csak elmenni a soproni Múzeumnegyedben látható "Otthon a városban" kiállításra, ahol tíz teremben láthatók a restaurált 17-19. századi polgári lakásbelsők.

Úgy örülök, hogy helyben csinálhatjuk meg magunknak ezeket a programokat! Szombaton a Storno-ház, másnap egy újabb kiállítás. Nincs értük utazás sem, csak egy rövid autózás a legközelebbi parkolóig, majd onnan még  néhány perces séta.

Újra zsúfoltság várt ránk, de ez tükrözi az akkori lakberendezés jellegzetességét is, és így nem is volt benne semmi meglepő.

Az utolsó két képen az általam szeretett kis részleteim vannak, közelről hímzés egy ruhán, majd nagyon régi könyvek aranymintás gerincei. 

A képeket nem sorrendben tettem fel hanem úgy, ahogy éppen jöttek. 

Az emlék mindent egy kavalkádként őriz meg úgyis, csak az idő múlása és a képek nézegetése segít a kibogozásukban, és a nem mindig fontos sorrend felállításában. 

A nagy egész emléke úgyis lehet csak egy elmosódott fehér folt, de részleteire is visszaemlékezve valójában mind színekben gazdag kis világok, és én bárhol meg is kaphatom őket, mert nem távolság függők. 

   

Téli történet

"Ne várj nagy dolgot életedbe,

Kis hópelyhek az örömök,

Szitáló, halk szirom-csodák.

Rajtuk át Isten szól: jövök."

Reményik Sándor: Csendes csodák- részlet

Valahogy így éreztem akkor is, mikor egyszer egy nagyon szegény falu egy nagyon hideg téli napján megálltunk és dombon felfelé menve a templomhoz igyekeztünk. 

Az úton nem találkoztunk mással csak néhány szánkózó gyerekkel, akik köszöntek nekünk, mert falun még köszönnek az ismeretleneknek is. Ez jó szokás, mert még  idegen helyen is olyan "befogadó".

A templom ajtajának kilincsén egy egészen kicsi fenyőág lógott még karácsonyról ott maradt díszként, de Isten háza zárva volt.

Röviden...

Egy téli bejegyzés nem csak havas képekből és a zord időjárás részletezéséből állhat.

Helyettük legyen itt most három régi képem, melyek akár szavak nélkül is melegíthetnek.

A Storno-ház Sopronban

Szombaton elmentünk a Storno-házba. Sok évvel ezelőtt voltunk ott utoljára egy azóta már elhunyt baráttal együtt.

Az egykori épületben szállást kapott Mátyás király is 1482-1483 telén, mikor seregével Bécset ostromolta, és akkor "nyögte Mátyás bús hadát Bécsnek büszke vára".

A házban kétszer koncertezett és lakott is Liszt Ferenc. 

Id. Storno Ferenc a  történet szerint 1845-ben Pozsonyba indult, de egy asszony rossz irányt mutatott neki, és tévedésből Sopronba érkezett. Azonnal munkát talált egy kéményseprőnél, majd festő, restaurátor és műgyűjtő lett. Főleg az egyházi műemlékek, oltárképek, freskók restaurátora volt. A mostani ház már XV. században is létezett, de 1720-ban nyerte el végleges formáját.

1872-ben vette meg id. Storno Ferenc, és az általa elkezdett gyűjtemény, amely  régiségekből, antik bútordarabokból, használati eszközökből, műalkotásokból is áll még három generáción át gyarapodott.

Az egykori művészlakás egy ideig magángyűjtemény volt, ma már Sopron város tulajdona. Amikor 1984-ben az utolsó soproni családtag, Storno Gábor elhunyt, a lakást és a gyűjteményt a városra hagyta. 

Minden csupa szín, aranyozott vagy barnán fénylő képkeretek, már csendben lévő órák, a falakon freskók, a mennyezetek különlegesen díszítettek, a polcokon tompán fénylő üvegek sora, és az ablakokkal szemben lévő tükrök megkétszerezik  a fényt. 

Jézus szomorú arca arany háttér előtt, rég elporladtak már a szobrok és festmények modelljei, a bőr székek támláján angyalok, az üvegek mögötti könyvek gerincén ablakok tükröződnek vissza, és az évek múlásával is fénylenek még a faragott bútorok.

Ezek jutottak most eszembe.

Aki Sopronban jár és érdekli a Storno-ház is megtalálhatja az új Múzeumnegyedben, Fő tér 6-8.

Az ott dolgozók kedvesek, udvariasak, segítőkészek, felkészültek, tájékoztatást és tanácsot is adnak. Türelmesek is!:) A velünk lévők mindig kivárták, míg mi hosszan  bogarászgattunk a szobákban.

Jöhetne róluk az előbb felsoroltakhoz még több pozitív jelző, de nincs több a tarsolyomban ugyanúgy, ahogy a gyűjtemény értékéhez és szépségéhez sincs már.

A csillagos hely

Van egy olyan hely Sopronban, ahol a mennyezet kékjén sárga csillagok sokasága van. 

Adott már egyszer menedéket az én vékony cipőben lévő lábaimnak egy fagyos estén, amikor a felújított Tűztornyot és a környékét ünnepélyesen átadták a Hűség Napján, vagyis december 14-én, de az évre már nem emlékszem. (Utánanéztem a neten: 2012. december 14. péntek, 17 óra.)

Ott álltunk,  de én már inkább toporogtam a fagy miatt. 

Sokan voltak a téren, mert a hosszú ideig tartó munkák alatt feltúrtak mindent, és ez a rendezetlenség nem használt sem a Torony sem a környéke szépségének. 

Végre vége lett ennek a helyzetnek, és az ottlétünkkel mi is ünnepeltük ezt a változást, de közben fáztunk. 

A közeli csillagok alá menekültünk melegedni...

Tegnap is ültünk alattuk, de előtte a téren még felnéztem a Szentháromság-szobor tetején lévő aranyozott Napra, mert az igazi aznap sem sütött.

Bent a kékség és a csillagok semmit sem változtak.

Mielőtt bementünk arra gondoltam, hogy olyan asztalt kellene keresnünk, ahol  éppen alattuk ülhetünk, de aztán láttam, hogy minden tele van csillagokkal fölöttünk, és végül  bármelyik asztal megfelelő volt.

Mi egy ablak mellettit választottunk, ahonnan ki lehetett látni a Fő térre, és lassan megtelt a hely turistákkal, sok-sok idegen szóval és néha fölfelé nézegetésekkel.