Nonsense

Nem szeretem a köztes állapotokat. Amikor már rég nem lila, de még nem is fekete. Amikor már nem csíkos, de nem is kockás, amikor már nem szeretet, de nem is közömbös vállmegvonás, amikor már nem embert próbáló gürizés, de még nem is korlátlan szabadság.

Valószínűleg NEM ez volt az életem legjobb meghatározása ami a nyár évszakot illeti – korlátlan szabadság? Inkább paradox börtön. A perzselő hónapokban (amikor rekkenő a forróság…ó, édes Disney rajzfilmek kora! ) feltűnőbb a monotonitás. Délkörül összekaparni magad az ágyból, lézengeni a függönyvédte szobában, amíg kint nem lesz elviselhető a klíma, majd kiszabadulni egy időre a betonra, ki, ki, ki a városba, ahol ugyanezt a nyári életvitelt folytató fiatalok hada támadja le a legjobb padokat, rendeli meg az utolsó jeges teát a teázóban.

Tulajdonképpen a nyár nagyrészét nem is töltöm itthon. Naptárilag. Mégis, azok a napok tűnnek a legintenzívebbnek, amiket eszerint a furcsa menetrend szerint szerveztem meg (nade kérlek…ÉN? Én biztos nem. Szerintem ez is a szentgyörgyi társaság specialitása). A távol töltött idő mindifg hamarabb telik – még akkor is, ha borzalmasan.

Itthon viszont minden elnyújtott, hosszas, a szép szebb, a rossz pedig ezerszer romlottabb, feketébb, gyűlöletesebb – intenzívebb.

Rootless Tree
by Damien Rice

What I want from you
Is empty your head
They say be true
Don’t stain your bed
We do what we need to be free
And it leans on me
Like a rootless tree

What I want from us
Is empty our minds
We fake a fuss
And fracture the times
We go blind
When we’ve needed to see
And it leans on me
Like a rootless…

So fuck you, fuck you, fuck you
And all we’ve been through
I said leave it, leave it, leave it
It’s nothing to you
And if you hate me, hate me, hate me
Then hate me so good that you can let me out
Let me out of this hell when you’re around
Let me out, let me out,
Let me out of this hell when you’re around
Let me out, let me out

What I want from this
Is learn to let go
No not of you
Of all that’s been told
Killers reinvent and believe
And this leans on me
Like a rootless…

So fuck you, fuck you, fuck you
And all we’ve been through
I said leave it, leave it, leave it,
It’s nothing to you
And if you hate me, hate me , hate me,
Then hate me so good that you can let me out, let me out, let me out
Let me out of this hell when you’re around

And fuck you, fuck you, fuck you
And all we’ve been through
I said leave it, leave it, leave it
It’s nothing to you
And if you hate me, hate me, hate me
Then hate me so good that you can let me out
Let me out, let me out, let me out,
Hell when you’re around…(Repeat 4x)

Let me out, let me out, let me out…

It’s hell when you’re around

Loptok, csaltok, hazudtok, én pedig csak gyűlölök, gyűlölök, gyűlölök——-

Széttépték, elégették, elszakították, lehámozták, kisemmizték, megölték, elhantolták, feltúrták, leköpték, elvették, és újra, és újra, és újra.

Egyszerűen nincs semmim.

Holnap ötödszörre rendezik meg Perkőn a Gyermek- és Ifjúsági Néptáncfesztivált.

Nem érzitek úgy, hogy már a neve is olyan szépi, hogy még gépelni is jó? 🙂 Tény és való, hogy teljesen begolyóztam és úgy viselkedem, mintha holnap legalábbis egy világkörüli sátorozásra indulnék, nem egy fesztiválra.  Gondolom nem érintene ilyen érzékenyen az esemény hogyha alapból mennem kéne néptánccsoporti szent kötelességemből, mivel viszont nekem ilyenem sajnos nincs, utána kellett járnom a dolgoknak:)

Najó, annyira azért nem 😀

A  – és ez itt a reklám helye!!! – 100 lábú néptáncegyüttessel minden viszonylatban jól jártam, de ebbe most túl mélyen nem mennék bele, annyit csak, hogy *mi sem természetesebb* alapon holnap kilenckor én is felszállok a buszra.

Addig pedig eltávolítom a 2. világháború idejéről bent ragadt csészéket és port törlök mielőtt még a tüdőm feladná a szolgálatot — csak gondoltam szétordibálom az agyam tartalmát.

Alapból nem szeretem a hirtelen változásokat, kényelmesebb vagyok annál, és az a nagy adag spontaneitás, ami belém szorult, máshogy tör felszínre. Ez az értelmetlen sztrájkolás pedig kifejezetten idegesít. Persze, jól jön egy-két  reggel, amikor nem hatkor, hanem hat órával később, tizenkettőkor ébredek fel, és akkor sem arra, hogy a telefonom túlvilági hangokat ad ki magából azért, hogy én felkeljek és üssek végre egy jó nagyot rá, hátha akkor elhallgat én pedig felkelek.

Tulajdonképpen közvetlenül is érint a sztrájk, a másik nézőpontból is, hiszen körülöttem mind olyan emberek vannak, akiknek bizony le fogják vonni azt a százalékocskát a fizetéséből. Viszont véleményem szerint ígyis-úgyis levonják, úgyhogy teljesen felesleges és csak velünk csesznek ki, mint mindig. Nem tudom miért nem sztrájkolunk mi is, de úgy igazán – ez a japán sztrájk ezzel a kis fehér szalaggal elég lightos ahhoz, hogy eredménye legyen. ordítozni kéne, kivonulni, nem tágítani – persze mi mindig csak másodlagosak vagyunk, pedig ha jól értesültem egyszer régen, akkor ez az egész iskola dolog azért lenne, hogy a MI fejünkbe töltsenek valamit (és most nem a dolog hatékonyságáról van szó, hanem magáról az elgondolásról)

Az egész napot papírfecnik és egy rettenetes golyóstoll tásaságában töltöttem – úgyhogy most most eljött az idő, hogy felcsatoljam a sarumat és kiszabaduljak valahova.

Miért van az, hogyha beírom azt, hogy *bőrsaru* akkor a google egyből egy Converse tornacipőt dob ki????

A blogomat a legjobb jóindulattal is csak a szezonális jelzővel illethetem — feltéve, ha nagyon rendes meg kedves vagyok és nem akarom lealázni saját magam a poklok fortyogó bugyráig.

Egy ideig próbálkoztam a felélesztésével, de ahogy egyre inkább szükség lett a kabátra az ablakon kívüli világ klímája miatt, úgy éreztem én egyre erősebbnek a késztetést, hogy hagyjam abba. Kitörölni nem volt szívem – ó, milyen érzelgős lettem újabban – , úgyhogy gondoltam félbehagyom, úgy, mint ahogy félbehagyhatok egy tortasütést vagy egy széki lassút.

Amióta utoljára írtam nemcsak a havas évszakon vagyunk túl, hanem más  – életem kimenetelét túlságosan is meghatározó – eseményken. Példának okáért elkezdtem népzenét hallgatni és paradicsomot enni. Ezek mellett pedig elfogadtam olyan dolgokat, amiket múlt nyáron képtelen lettem volna összeegyeztetni magammal. Persze gondolom ez is a felnövés része. Nem egyfolytában összeegyeztetni magad a többiekkel, hanem belehelyezkedni minden egyes adandó helyzetbe, legyen annyira kényelmes, mint egy gigantikus, szúrós csótányszobor, vagy éppen a vörös szőnyegem, ami enyhén kifakult már, de a hangulatot még mindig adja.

Még mindig vonz minden, ami mást megbotránkoztat, előttem két üvegfülbevaló és egy árválkodó chilis mogyoró.

Ezen kívül úgy érzem magam, mint egy menopauzás ötven éves, csak éppen rajtam nem a hő-, hanem az érzelemhullámok széntanak át. Hatalmas cséplőgépek.

És a cukorborsó még nem is a legrosszabb variáns, már ha engem kérdeztek.

Semmi kétség nem fér hozzá: a blogom haldoklik.  Ez persze egyedül az én hibám, egyedül én hozhatnám el neki a varázserejű, feltámasztó jellegű főzetet egy – vagy netalántán több –  nyomorult bejegyzés formájában, de….nem tudom, valahogy nem megy.

Kifáradtam, hogy Szendét idézzem “nincs ösztönöm”, szabadságra ment az agyam, sajnálom.

Mielőtt megjelennének a dögevők, még benézek, hátha tudom menteni azt, amit esetleg érdemes:)

Ha címből kiindulva bárki is azt gondolja, hogy most a videójátékokról és az azok okozta különböző szenvedélybetegségekről fogok írni, akkor az TÉVED.

Van még valami, ami szerintem több lehet, mint játék. És – megjegyzem – hozzám is közelebb áll(t).  Igen, bármilyen fura is, most így visszagondolva és  – nem utolsó sorban –  végignézve magamon a tükörben  visszaemlékezni, egyszerűen a fanatikusa voltam kiskoromban a babának. Na nem mindeniknek. Hanem a Barbiknak. Barbie – ha így jobban tetszik (nekem nem).  Játsztam én mindennel – de mindent felülmúlt az, amikor bevackoltam magam a szőke szépségeimhez és bonyolítottam az életüket. Gondolom, sokszor elátkoztak.

Még külön barbizós – barátnőm is volt. Vagyis akkor  csak ő volt, mert akkor mondom, hogy egyetlen egy dologban leltem örömet: barbiztam.

és hiába, hogy mostmár egyszerűen gyűlölnöm kellene a babát, hiszen nem més, mint a plasztikai műtétek divatbábuja és az igazi nőiesség temetője — mégis….azok a csodás órák, napok, amikor azt hittem, hogy a férj egyenlő a kockás hassal és azzal, hogy szeret….

Szánalmas. Igazából nem is meglepő, hogy annyira szerettem barbizni. Ha jobban belegondolok, olyasmi volt,  mint történeteket írni. Jó, nem írtam, de végülis kitaláltam, és ez a lényeg.

Persze a barbie sem az égből pottyant. Egy amerikai üzletasszony szépen kifigyelte saját lányát és annak azt azokos szokását, hogy kedvet lel a papírbabák felnőtt ruhákba való öltöztetésében és elhatározta, hogy a papírt felváltja valami szilárdabb anyagra.

Az első Barbie baba fekete és fehér zebracsíkos úszódresszt hordott, és lófarokba fogott frizurát; két verzióban volt kapható: szőke és barna hajjal. A baba, mint „Tinédzser divat-modell” került forgalomba, a ruháit a Mattel divattervezője: Charlotte Johnson kreálta. Az első Barbie-kat Japánban gyártották le, a ruháikat is ott varrták. Az első évben körülbelül 350 000 darabot adtak el. Hű.

Ruth Handler számára fontos volt Barbi felnőtt megjelenése annak ellenére is, hogy a piaci kutatások kimutatták, jó pár szülő volt elégedetlen a baba mellei miatt, amik a játék testarányait tekintve határozottan egy felnőtt nő kebleihez hasonlóak voltak. (Barbit,  hasonlóan sok más modellhez, a valóságos mérethez képest 1:6 arányban kicsinyítve gyártják.) Barbie megjelenését sokszor változtatták. Az egyik legjellegzetesebb módosítás, mikor 1971-ben a babák szemét átfestették, így a pillantása inkább előre esett, nem oldalra nézett, mint az eredeti modell.

Előre néző, vagy oldalra néző, mégiscsak szuper. Volt. Most, hogy már jócskán túl vagyok a barbis korszakomon, akár be is tilthatják:)

Nos eegen, hiába szövegeltem arról, hogy milyen jól kihasználom majd a megmaradt odőt, meg hogy most aztán leszállok az otthon kuksolásról – ami amúgy sem az én asztalom – , ma mégis itthon punnyadtam egész nap, társaság és – na jó – kedv híján is.

Egy haszna azért volt.

Nem mondhatnám, hogy túl jó film – kultúrám lenne, vagyis lehet, hogy van, csak éppen nem olyan, mint amit…elvárnának(?).  Testvár hiányában nem igazán voltak soha itthon olyan….hogy is mondjam…olyan nekem valónak titulálható filmek.  Van itthon rajzfilm – ártatlan maradványai egy letűnt kornak, bár még mindig a Mulanra esküszöm – és a többi mind-mind olyasmi, amit a borítója meg az ismertetője alapján egyetlen épeszű tizenéves sem nézne meg.  Talán éppen ezért nem is érdekeltek a filmek egy jódarabig.  Nem néztem….semmit.  Ma már én is azok táborába tartozom, akik el sem tudják ezt huzamosabb ideig viselni.  Körülbelül egy éve aztán rájuk fanyalodtam és megtörtem a jeget az egyik DVD-vel.  Tátva maradt a szám. Ilyen is van? Nem is magyar és nem is…nem is olyan, mint amilyennek lennie kéne elvileg, hogy nekem tetsszen, de mégis…mégis MINDEN MEGVAN BENNE.

Persze hamar rájöttem, hogy nem A Minden van meg bennük, hanem annál SOKKAL több.

Itt van példának okáért szerintem minden idők legzseniálisabb filmje, a Match Point.  Na persze nem véletlenül mondom ezt, épp ma néztem meg negyedszerre. Félelmetes, hogy úgy érzem, ma értettem meg igazán, mégis, mintha ugyanezt éreztem volna pár hónappal ezelőtt is, amikor bevackoltam magam a mini DVD lejátszóm elé és tátott szájjal bámultam Woody Allen zsenialitását.  Minden egyes alkalommal felfedezek benne valami újat – akkor ez most tarthat a végtelenségig? Vagy egyszer csak majd leteszem és nem bírom majd többet nézni?

És nem csak attól zseniális, hogy nem szarták el valami rémes szinkronnal – LE A SZINKRONNAL!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! – és a brit kiejtésüktől már eleve elfolyok, hanem maga az alaptörténet…más. Más, mint a többi, nem egy stász szerelmi történet, és nem is egy uncsi gyilkossági – sztori.

Érdemes megnézni. Vagy inkább bűn kihagyni?

Kicsit és röviden. Most lehetne a mottóm – már ami a blogbejegyzéseimet illeti.

Pedig scak arról van szó, hogy mielőtt eltűnök két hétre a civilizáció szeme elől, hogy egy eldugott faluban kamatoztassam nem létező fovola – tehetségemet, szeretnék minden percet kihasználni és nem poshadni itthon.

vagy, ha már az itthon poshadásról van szó, akkor kiéltem minden könyvtározási szenvedélyemet és mindent bepakoltam a táskámba, amit még nem olvastam városunk NEM bővülő könyvkészletéből.

Úgyhogy ha arra ítéltetnék, hogy bent töltsem a holnapot – ami nagyon úgy néz ki – belevetem magam az olvasásba. Kicsit csak, mielőtt.