A Kimi ni Todoke első sorozata nagyon tetszett, a második ugyan már kicsit kevésbé, de azért az se volt rossz, így aztán amikor több, mint tíz évvel később folytatást kapott az anime, idővel megnéztem a harmadik szezont is. A régi szereplők mellett felbukkan néhány új karakter is, de ők csak epizódszerephez jutnak, a hangsúly továbbra is az eddig megszokott gárdára kerül. Sawako és Shouta kapcsolatának alakulása mellett Chizuru és Ryu duója számára is lesz, ami megváltozik, és időről-időre Ayane is fókuszba kerül.
A sorozat grafikája a korábbról megszokott jó színvonalat hozza, bár a rendszeres felbukkanó chibi/super deformed arcoknál néha az volt az érzésem, hogy egyszerűen csak le akarják egyszerűsíteni velük az animátorok munkáját. A történet mint eddig is, most is igen lassú folyású, sőt, időnként sajnos egyre többször éreztem vontatottnak. Ezen nem segített, hogy a szezon a szokásos 24 perc körüli részek helyett 5 db 60-70 perces epizódból áll, mert kétlem, hogy túl sokan meg kívánnának nézni belőle egy-egy vontatottabb részt együltőben. De ami a legkevésbé tetszett, az a hogy a szezon második felének központi konfliktusa egy alapvetően jó szándékú, de rosszul kivitelezett döntésből ered, ami bizonyos szempontból akár még érthető is lehetne, viszont amikor a döntést meghozó szereplő indoka kiderült, nagyjából az volt a reakcióm, hogy “mégis miért gondoltad, hogy ez jól fog elsülni?”. (Nagyszerű példa arra, hogy a pokolba vezető út jó szándékkal van kikövezve – nem beszélve arról, hogy még eléggé karakteridegen is volt a dolog.)
Az utolsó rész végére szerencsére helyrerázódnak a dolgok, és így mindent összevetve nem mondhatom, hogy nagy csalódás volt ez az évad, de ha lesz folytatás, az remélem, hogy jobb lesz.
2011 meglepetésaniméjét 2012-ben és 2014-ben egy-egy filmben folytatták, majd 2022-ben kaptunk egy 25 részes sorozatot. A folytatások az első szezon történetét viszik tovább, hőseink továbbra is az Ouroboros szervezete ellen küzdenek. A T&B2 nagyjából hozta az előző hangulatát, de bár semmiképpen nem állíthatom, hogy ne tetszett volna, nem váltott ki belőlem akkora rajongást, mint az eredeti (talán megkopott az újdonság varázsa). Egyetlen nagyobb hibát találtam csak benne: mostanra akkorára nőtt a szereplőgárda, hogy az új karakterekre nem jutott elég idő.
Ha egyszer készül egy harmadik sorozat, mindenképp nézni fogom.
Zero no Tea Time
A Detective Conan melléksorozata, ami a rajongók körében nagyon népszerű Amuro “Zero” Tooru különféle mindennapi és nem mindennapi kalandjairól szól. A Zero no Tea Time sajnos nagyon elment a karakter istenítésének az irányába (Amuro kb. mindenhez ért), kissé a Mahoukára emlékeztetve. Csak Amuro rajongóinak tudom jó szívvel ajánlani (bár gondolom ők már rég megnézték).
Kawaii dake janai Shikimori-san
Izumi Yuuki a világ legbalszerencsésebb fiúja. Ha esik az eső, iskolába menet garantáltan lefröcskölik őt az autók, ha megbotlik, azt jó eséllyel a lépcsőn lefelé teszi, és ha megbetegszik, az csakis az osztálykirándulás előtti napon történhet, hogy ki kelljen hagynia a várva várt kalandot. Szerencsére a barátnője, Shikimori-san egy vagány, sportos és talpraesett lány, aki mindent megtesz, hogy Izuminak ne essen baja, A sorozat kettejük és az ő barátaik mindennapjait követi végig. Kedves, szerethető sorozat, amelyet sosem éreztem unalmasnak. Egyetlen problémám volt csak vele, az, hogy főszereplőink kapcsolata igencsak stagnál a 12 rész alatt.
Mob Psycho 100 S3
A harmadik szezon egyben a történet lezárása is. Nagyon tetszett, leginkább az, hogy bár a Mob Psycho elméletileg egy harcolós shounen anime, talán a harcoknál is nagyobb figyelmet kapott a szereplők lelki világa, jellemfejlődése (emellett azért meg kell jegyeznem, hogy a harcjelenetek animációja nagyszerű). További előnye, hogy 36 rész alatt egy teljes, lezárt történetet kaptunk. Azoknak is ajánlom, akiknek az elmúlt évek legjobban ajnározott shounen sorozatai nem jöttek be.
A 21. század közepére a japán társadalom elöregedése miatt Japán komoly gazdasági problémákkal küszködik. Az ország szövetségesei felajánlják a segítségüket, de ez hamarosan azzal végződik, hogy Japán külföldi megszállás alá kerül, a különféle katonai szövetségek (amerikai, ausztrál, kínai és orosz vezetésű blokkok) gyakorlatilag felosztják egymás között, és a japánok másodrangú állampolgárrá válnak saját hazájukban. Főszereplőnk, a tizenéves Amou egy lelkes bütykölgető, aki a titokban egy mechát építget. Egy nap egy alapvető fontosságú alkatrészt, egy Gai nevű mesterséges intelligenciát tartalmazó egységet talál. Az értékes alkotóelemre azonban a megszállóknak is igénye van, és Amou előlük menekülve hamarosan ellenállók egy csoportjában találja magát.
A Kyoukai Senki legnagyobb erőssége az, hogy az utóbbi években elharapódzott CG mechák helyett a hagyományos 2D mecha akcióra épített, ami tényleg jól mutat. Sajnos a szereplők már nem tartoznak az anime erősségei közé: a pozitív karakterek nem lettek túl emlékezetesek, a negatív szereplők többségének pedig annyiból áll a “jelleme”, hogy “azért gonosz, mert csak”, de ahol a sorozat a legrosszabbul teljesít, az a történet: egyfelől nem derül ki, hogy tulajdonképpen miért is tették rá a kezüket a különféle szövetségek Japánra, másfelől pedig hőseinknek nincs igazi terve arra, hogy hogyan szabadítsák fel Japánt a külföldi iga alól: időnként felkérést kapnak helyi ellenálló-szervezetektől, hogy segítsenek nekik, ami nem mindig jelent fegyveres harcot, volt egy rész, ami arról szólt, hogy vízimalomra emlékeztető kis vízerőművet építettek egy faluban. Sajnos a második szezonról ugyanazt a pozitívumot és negatívumokat tudom csak elmondani, mint az elsőről.
Röviden összefoglalva a Kyoukai Senkit egy nem túl jó Code Geass-koppintásnak éreztem, amit csak azoknak tudok ajánlani, akik már annyira ki vannak éhezve hagyományos animációval készült, jól kinéző mecha harcokra, hogy képesek eltekinteni attól, hogy egy sorozatnak nincs épkézláb története.
Az új szezon új tanévvel kezdődik: Tatsuya és Miyuki immár másodikosok. Ez lehetőséget ad arra, hogy az új elsősök érkezésével új karaktereket hozzon be a sorozat. Ezek az elsősök persze nincsenek tisztában Tatsuya erejével, és így aztán akad olyan arrogáns hülyegyerek, akinek a megalázásával demonstrálni lehet Onii-sama nagyszerűségét. De ahogy a Mahoukában már megszokhattuk, az iskolán kívül is zajlanak az események: a korábbi szezonokban megismert kínai terrorista továbbra is Japánban gonoszkodik, közben a leghatalmasabb varázslócsaládok egyikének vezetője áskálódni kezd, a muglik egy része pedig (a fenti áskálódástól nem függetlenül) a sajtóban támadja meg a varázslóiskolákat, azzal vádolva őket, hogy az iskolába járó gyerekeket arra nevelik, hogy a hadsereg fegyvereiként szolgáljanak, emberi jogaik figyelmen kívül hagyásával.
A cselekmény tehát a rendelkezésre álló 13 részhez képest elég tömény, a sorozat nézése közben több résznél is azt éreztem, hogy itt-ott valószínűleg több dolgot is kihagytak a regényekből való adaptáció során: az iskolát pl. az első 4-5 rész után már elég keveset látjuk. Ez azzal is jár, hogy Tatsuya osztálytársai a korábbiaknál kevesebbet szerepelnek. (Miyuki kevésbé szorul háttérbe, viszont a jeleneteinek 99%-a abból áll, hogy “Szeretlek, Onii-sama!!!”, ami egy idő után már inkább fárasztó volt, mint vicces). Pozitív fejlemény volt (ezt most irónia nélkül írom), hogy az előző szezont folytatva Tatsuya egyre inkább megtanul másokra támaszkodni, és már nem mindig akar mindent magányos farkasként megoldani [iróniamentesség vége]. Ettől persze még mindig ő a legerősebb varázsló, aki mások által lehetetlennek tartott dolgokat visz végbe, és szabadidejében pedig továbbra is zseniális feltaláló. Ami sajnos továbbra sem változott, az az, hogy a történet időnként hajlamos leülepedni és unalmassá válni: lehet politikai cselszövésekből izgalmas animét csinálni, de sajnos itt nem sikerült.
Összességében ezt a szezon az előző kettő közé tenném: nincs benne annyi hülyeség, mint az elsőben (vagy már túlságosan hozzászoktam a hülyeségekhez), viszont a másodikhoz képest elég unalmas volt.
Ha van olyan sportág, amiről nem gondoltam volna, hogy lehet belőle izgalmas és szórakoztató animét készíteni, az a golf. Mint kiderült, egy kellően elborult golfozós sorozat, ami csak akkor veszi komolyan magát, amikor muszáj, nagyon szórakoztató tud lenni. A Birdie Wing világában a golf a lehető legkomolyabb Komoly Dolog, de annyira, hogy a maffiavezérek is golfmérkőzésekkel döntik el a vitás kérdéseiket. Főszereplőnk, Eve egy fiatal underground golfozó, aki fogadásokból golfozva tartja fenn magát, és elég sikeresen, a környéken nincs is nála jobb játékos. Egy nap találkozik Aoival, egy japán lánnyal, aki egy bajnokság miatt érkezett Eve országába. Amikor elkezdenek lejátszani egy mérkőzést egymás ellen, mindkettőjüket megfogja a másik tehetsége, és egyből azt érzik, hogy méltó riválisra találtak a másikban. A sorozat az ő fejlődésükről szól, az ifjúsági tornáktól a felnőtt tornákig, időnként a maffia világával fűszerezve.
A Birdie Winget számomra két dolog tette igazán szórakoztatóvá: egyrészt a főszereplők (Eve annyira cool, amennyire egy kamasz golfozó csak lehet, Aoi pedig nagyon szórakoztató tud lenni, amikor kedves, naiv mosollyal az arcán veri tönkre és semmisíti meg az aktuális ellenfelét), másrészt a rendszeresen előtörő abszurditása: a jó értelemben vett “animés hülyeségek”. Az elborult golftechnikák mellett a különféle gundames utalások is viccesek voltak, amik onnan jöttek, hogy a BW is a Gundam franchise-t birtokló Bandai cégcsoport égisze alatt készült. A hülyéskedés és vagánykodás mellett Eve múltja miatt azért a komolyabb témák is előkerültek. A második szezon komolyabb hangulatú, egyrészt hősnőink egy idő után rajtuk kívülálló okok miatt kénytelen külön folytatni útjukat, másrészt a jó értelemben vett animés hülyeségek mellett előjönnek a rossz értelemben vett animés hülyeségek is (bár talán mondhatnám azt is, hogy szappanoperás hülyeségek). Rossznak azért semmiképpen nem nevezném, ebben is volt sok jó pillanat, csak éppen a korábbi hangulattól tért el túlságosan. Sajnos a lezárása nem sikerült valami fényesen: az epilógus ennél semmilyenebb már nem is lehetett volna.
Gojou Wakana kisgyerekként elvesztette szüleit, szülei halála után nagyapja vette őt magához. Az öreg a tradicionális hina babák készítésével foglalkozik, és Wakana egyből beleszeretett a babákba: amint meglátta őket, egyből tudta, hogy ő is ilyeneket akar készíteni. Sajnos a környezetében nem mindenki értékelte ennyire ezeket a régimódi műremekeket: egy játszótársa kigúnyolta a kis Wakanát, amiért fiú létére a babák érdeklik őt. Ez annyira megviselte Wakanát, hogy teljesen visszahúzódóvá vált, és ezentúl minden szabadidejét a hinakészítés kitanulásával töltötte. Történetünk kezdetekor Wakana középiskolás, nincs egy barátja sem, meg sem próbál összebarátkozni az osztálytársaival, viszont végtelenül udvarias velük, amiért ők cserébe kihasználják hősünket. Egy nap, amikor osztálytársai rásózzák osztálytermük kitakarításának feladatát (ami több ember feladata lett volna), egyetlen ember marad csak vele, a gyönyörű és népszerű Kitagawa Marin. A lány ébreszti rá Wakanát arra, hogy a többiek csak kihasználják őt, és nem kellene hagynia magát. Marin szavai még pár nap múlva is a füleiben csengenek, amikor is véletlenül rájönnek egymás titkára: Marin arra, hogy Wakana hina babákkal foglalkozik, és tud varrni, Wakana pedig arra, hogy Marin cosplayelni szeretne, de amikor megpróbálta saját maga elkészíteni a ruháját, a varrásra tett kísérlete csúfos kudarccal végződött. Marin megkéri a fiút, hogy segítsen neki a kedvenc karaktere ruhájának elkészítésében, Wakanát pedig annyira fellelkesíti az, hogy a lány elfogadja az ő hobbiját, hogy azonnal igent mond. Az introvertált fiú és az extrovertált lány hamar közeli barátokká válnak, Wakana a babakészítésben szerzett tapasztalatai segítségével sok mindenre megtanítja Marint, amit a cosplaykészítéshez tudni kell, a lány pedig cserébe véget vet a fiú magányának: újabb és újabb kalandokra vonszolja őt, amely során Wakana új élményekre tesz szert, és világa kinyílik.
A sorozat alapvetően az ő kettősükről szól, arról, ahogy felfedezik a cosplayelés világát (amiből sok, a valóságban is hasznos dolgot megtudhat a néző), és arról, ahogy eközben egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Így aztán a sorozat legnagyobb erősségének is a lét főszereplőt éreztem: Marin egy kedves, őszinte, végtelen lelkesedéssel és energiával bíró lány, aki nem fél megmondani a véleményét, de azért ő sem tökéletes: néha meggondolatlan, és a gyakorlati dolgokhoz nem nagyon van tehetsége (pl. nagy cosplayrajongó, de még egy részletes útmutatóval sem képes a ruhája elkészítésére; továbbá annak ellenére, hogy egyedül él, és magára főz, a “konyhaművészete” rémes), valamint hajlamos halogatni azokat a dolgokat, amikhez nincs kedve. Vele szemben Wakana udvarias és visszafogott, szorgalmas, a gyakorlati dolgokban ügyes, de az önbecsülése lehetetlenül alacsony. Utóbbi idővel annyira irreális volt, hogy egyre inkább a sorozat egyik legnagyobb gyengeségének kezdtem érezni: Marin folyamatosan dicsérte őt, és idővel Marin jelmezeit látva mások is elkezdtek megbízásokat adni Wakanának, aki akkor, amikor Marin mellett mások (köztük egy már befutott cosplayer) is lelkesen hálálkodtak neki, még mindig nem jutott el oda, hogy büszke legyen a munkájára, csak oda, hogy “végre a hasznára vagyok valakinek”. Egy másik negatívum, hogy néha a sorozat hajlamos volt az időhúzásra (a második részben különösen), és néha egy kicsivel kevesebb fanservice is elég lett volna. De hogy ne a negatívumokkal fejezzem be: nagyon jó volt az animációja, és poénoknak sem volt híján. Elvileg lesz majd folytatása (a dátum még nem ismert), mindenképp nézni fogom majd. (Megjegyzés: a sorozat az amerikai licenceléskor a My Dress Up Darling címet kapta, így további információkért ezen a címen is érdemes rákeresni.)
Bocchi the Rock
Gotoh Hitori egész életében magányos gyerek volt, az osztályában ő volt az, aki az iskolában mindig kimaradt a csoportosan játszott sportokból, és aki az osztálykiránduláson az osztálytársai helyett osztályfőnökkel együtt ebédelt. Hetedikes korában egy népszerű zenésszel készült interjút látva úgy dönt, ő is gitározni kezd, és gitártudásával fog barátokat és hírnevet szerezni. Három évvel később: Hitori már nagyon jól gitározik, az internetre álnéven feltöltött feldolgozásai népszerűek, de még mindig nincs egyetlen barátja sem, még mindig magányosan tölti a napjait az iskolában, és ha valaki hozzászól, még mindig zavarba jön (de akár azt is mondhatnám, hogy pánikba esik). Egy nap magával viszi a gitárját az iskolába, hátha ezzel feltűnést kelt, és valaki hozzá szól. A taktika elsőre nem látszik sikeresnek, egy osztálytárs sem reagál a gitárra, viszont hazafelé megszólítja őt egy ismeretlen lány. Ijichi Nijika a Kessoku Band nevű kezdő lánybanda vezetője, aki épp gitárost keres, mivel egyik gitárosuk otthagyta őket. Magával hurcolja Hitorit a banda törzshelyére, ahol egy rövid próba után hősünk a Kessoku Band tagjává válik. (Nijika adja neki a becenevét, az anime címét adó Bocchit is, ami egy szójáték, a “hitori bocchi” nagyjából azt jelenti, hogy “aki teljesen egyedül van”). Ezzel Hitori élete alapvetően változik meg, barátokra lel, hamarosan részmunkaidős állást vállal a klubban, és szép lassan (naaaagyon laaassaaaaan) kezdi hozzászokni a társasági élethez, és kezdi legyőzni a nyilvánosságtól való szorongását.
A Bocchi the Rock így tulajdonképpen két témáról szól: Bocchi személyes fejlődése mellett a Kessoku Band első lépéseiről is . A banda története egyben az is bemutatja, hogy milyen kihívásokat kell megugrania Japánban egy kezdő zenekarnak, valamint látunk néhány példát arra is, milyen nem várt akadályokba ütközhet egy zenekar egy koncert előtt, vagy rosszabb esetben egy koncert alatt (amit persze úgy kell megoldaniuk, hogy abból a közönség lehetőleg ne vegyen észre semmit). Nem meglepő módon a legfontosabb szereplők a zenekar tagja: a magának való, kissé különc Yamada Ryou, a Bocchi szöges ellentétének nevezhető, örökké energikus és optimista Kita Ikuyo (a szelfik és a banda közösségi médiájának nagymestere), és a csapatot összefogó, kedves és segítőkész Nijika. Mellettük szerepet kap még a klub vezetője, az elsőre ridegnek tűnő, de valójában jó szívű Seika (nem mellesleg Nijika nővére), az ő asszisztense, valamint a tapasztalt(abb) zenész Kikuri, de néha még Hitori családja is fontos szerephez jut. Nem annyira kidolgozott karakterek, mint Wakana és Marin a My Dress up Darlingban (ennyi karakterrel az nem is menne), de a fontosabb szereplők azért rendelkeznek legalább némi mélységgel.
A sorozat animációjára nem volt panaszom, sok benne a kifejezetten fantáziadús megoldás, különösen Bocchi összeomlásait ábrázolták sokféleképpen. Az animére igen jellemző a fekete humor, Bocchi problémáit is gyakran tálalják ebben a köntösben – és számomra ez a sorozat legnagyobb hibája: egyrészt nagyon sok ilyen jelenet van, ami a sorozat második felére már kezdett időhúzásnak érződni, másrészt (főleg és leginkább) viccet csinálni egy komoly mentális problémával küzdő fiatalból nagyon nincs rendben. (Ráadásul nem Hitori az egyetlen, akivel ez történik, a folyton piáló Kikuri alkoholizmusa is humorforrásnak van szánva.) De ha az ember el tud tekinteni ezektől a jelenetektől, akkor egy szórakoztató, és minőségi, és mondanivalóval is bíró animét fog látni.
Azért vettem egy bejegyzésebe ezt a két animét, mert a Sono Bisque Doll wa Koi o Suru és a Bocchi the Rock is ugyanazt a témát tárgyalja, ha más stílusban és tálalásban is, azt, hogy a fiatal főszereplő hogyan tud kitörni egy vagy több barát segítéségével a magányából, és mellette mindkettő nyújt egy kis betekintést egy-egy hobbiba. mindkét sorozatot ajánlom.
Odd Taxi Történetünk a modern Tokióban játszódik, antropomorf állatokkal. Főszereplőnk Odokawa, egy magányos, középkorú rozmár, aki taxisofőrként dolgozik, és munkája során újabb és újabb fura figurákkal ismerkedik meg. E karakterekkel az Odd Taxi a modern társadalom egy csomó nyavalyáját mutatja be, a magánytól a játékfüggőségen át a szórakoztatóipar sötét oldaláig. Utasai különféle eseményekbe rángatják bele Odokawát, aki akaratlanul is bűnügyek külső szemlélőjévé válik Miközben igyekszik kimaradni a bajból idővel rájön, ahhoz, hogy ép bőrrel megússza a kalandjait, kénytelen magához ragadni a dolgokat irányítását. Ebben jó megfigyelőképessége és gyorsan vágó esze segíti. Az első résznél kicsit még furcsa volt az antropomorf állatok szereplésével előadott krimi, de hamar magával ragadott a karaktergárda és a történet. Az elsőre nehezen komolyan vehető külső egy nagyon jó krimit takar, a szereplők különféle szálainak összeszövése szépen sikerült. Két kisebb dolog zavart csak: a kelleténél többször játszottak jelentős szerepet véletlen történések, és a játékfüggő szereplőt bemutató részt kicsit túlnyújtottnak éreztem.
Számomra 2021 egyik legjobb animéje volt, ajánlom mindenkinek.
86
San Magnolia köztársaságát megtámadja a vele szomszédos Giad Birodalom, és a köztársaság súlyos veszteségeket szenved. A helyzet talán még rosszabb lesz, amikor a giadi mechákba épített mesterséges intelligencia átveszi a hatalmat a birodalom felett (velük még tárgyalni sem lehet). a san magnoliai vezetés kétségbeesésében egy embertelen lépésre szánja el magát a: azoktól az állampolgáraiktól, akiknek nem fehér haja és kék szeme van, megvonják az emberi jogaikat, és őket küldik a frontvonalra, a hivatalosan 85 körzetből álló San Magnolia 86. körzetébe. A 86-nak nevezett katonákat a fővárosból irányítják fehér hajú parancsnokaik, a rendszert átható rasszizmus következtében a tisztek és alárendeltjeik többnyire gyűlölik egymást. Két főszereplőnk egyike Vladilena, egy jóindulatú, naiv fiatal lány, aki frissen végzett a katonai akadémián (a legjobb diákok között, őrnagyi rangot elérve), és eltökélt célja, hogy jó viszonyt alakítson ki az alá beosztott 86-os egységgel. Az egyik legjobb osztag élére kerül – hogy miért? Az osztag tagjai mesterei annak, hogy mentálisan tönkretegyék a felettesüket, és így kimondottan hírhedtnek számítanak a főváros tisztjei között. Másik főszereplőnk Shinei, a Vladilenára bízott osztag legjobb pilótája és főhadnagya, egy hallgatag, titokzatos katona.
Vladilena mindent megtesz azért, hogy alárendeltjei túléljék a kegyetlen csatákat, de a csapat a lány minden igyekezete ellenére is egyre csak fogy… A sorozat eddig megjelent két szezonja alatt az ő harcaikat követhetjük nyomon, a háború folyamán egyre jobban megismerhetjük a csapattagokat – és ők is egymást. Az alapötlet jó volt, de az első szezon alatt sokszor azt gondoltam, hogy a rasszizmust érzékeltető jelenetből kevesebb is elég lett volt (ugyanaz volt a helyzet, mint a Tsuki to Laika to Nosferatunál, a folyamatos “bele az arcodba” típusú jelenetek túl szájbarágósak voltak). Még egy dolog volt, ami eleinte lecsökkentette a lelkesedésemet, mégpedig a szereplők folyamatos hullása (“miért érdekeljenek a szereplők, ha a többségük pár rész alatt úgyis meghal?”), ami azt eredményezte, hogy valószínűleg sikerült megdöntenem az animenézési negatív rekordomat azzal, hogy a 23 részes sorozattal másfél hónap alatt végeztem.
Miután kialakult a stabil szereplőgárda, én is lelkesebbé váltam, a lelkesedésem majdnem végig kitartott, bár a második szezonnak voltak olyan részei, ahol idővel elkezdtem időhúzást érezni (és a loli nélkül is meglettem volna), ha egy kicsit feszesebbre veszik a tempót, szerintem eggyel kevesebb részből is ki lehetett volna hozni a második szezont. Amit még kissé furcsának találtam, az az volt, hogy amíg az első szezonban a szereplők félelem nélkül kezelték a harcokat, és egy öngyilkosnak tűnő küldetésbe is egykedvűen vágtak bele, a második szezonban, amikor a sorsuk egy jelentős fordulat után valamelyest jobbra fordul, a sorozat sokkal több időt szánt a lelki szenvedésükre. Szerencsére a lelki szenvedésnél nagyobb hangsúlyt kapott a lelki fejlődés, az utolsó részre egyesek szinte alig emlékeztettek a sorozat eleji énjükre. Az is mindenképp megemlítendő, hogy utolsó jelenet nagyon hatásos volt, méltó lezárása a szezonnak.
Összefoglalva: jó animáció, és jó ötletek (az intézményesített rasszizmus hülyesége, a háborún kívül mást nem ismerő gyerekkatonák jövője), de néha a kevesebb talán több lett volna. Ha lesz folytatás, nézni fogom.
Detective Conan: The Scarlet Bullet (avagy a 24.film)
Egész Japán lázban ég: Tokióban hamarosan megrendezésre kerül a világ legnagyobb sporteseménye, a Sport Világjátékok, és ezzel összekötve (ennek ünnepére) a japán vasúttársaság egy mágneses technológián alapuló szupergyors vonat felavatására készül. A készülődést azonban valaki megzavarja: a játékokat szponzoráló cégek vezetői egymás után emberrablás áldozataivá válnak, és a helyzet hamarosan még komolyabbá válik.
Egy újabb olyan Conan-film, ami inkább katasztrófafilm, mint nyomozós krimi (ezúttal a száguldó vonatos fajtából). Nem mondanám, hogy egy igazi klasszikus volt, de az előzőnél azért jobban tetszett, messze nem facepalmoltam annyit, mint a 23. film alatt. (Mivel a film tele van olyan spoileres szereplőkkel. akiket a csak a magyar szinkronos részeket látott nézők nem ismerhetnek, ennél részletesebben nem mennék bele a történetbe.)
Back Arrow
Történetünk egy fallal körülvett világban játszódik, főszereplőnk egy Kaji Yuuki által alakított fiatalember, akinek legfőbb célja az, hogy eljusson a falon kívüli világba. A célja megvalósításában az segíti, hogy szükség esetén egy óriási testet tud megidézni maga köré, ezzel veszi fel a harcot ellenfeleivel.
Szerencsére a Back Arrow nem egy egészen pofátlan Shingeki-koppintás, hanem a Code Geass rendezőjének és a Gurren-Lagann forgatókönyvírójának egy tavalyi mecha sorozata, és a fentebb említett óriási test egy mecha, ugyanis a szereplők egy Bind Warper nevű karperec segítségével meg tudnak idézni maguk köré egy mechát, amelynek képessége az illető meggyőződésétől/életfilozófiájától függ. Arrow és mechája felborítják a világ két nagyhatalma közötti kényes kapcsolatot, és hamarosan csata csatát, fordulat fordulatot követ.
Nehéz értékelnem ezt az animét, mert tele volt olyan dolgokkal, amiket szeretni szoktam a mecha animékben, volt benne ELSZÁNTSÁG, volt benne GATTAI, voltak egyre magasabbra növekvő tétek*, volt benne nem kevés abszurditás, de valahogy mégsem tudott rajongást kiváltani belőlem, valami hiányzott belőle (vagy csak én öregedtem ki a műfajból?). Egyetlen nagy hiányosságot tudok csak megnevezni, azt, hogy a nyaktörő sebességgel haladó történet során ritkák voltak az olyan nyugodt pillanatok, amikor az anime foglalkozhatott a szereplők jellemével, emiatt végül azt éreztem, hogy hiába volt 24 részes a sorozat, mégsem ismertem meg igazán a karaktereit. *ebben az idő múlásával egyre jobban emlékeztetett a Gurren-Lagannra
Tribe Nine
Tokió a jövőben: egy nagy zavargás után a várost elhagyta a legtöbb lakos, csak fiatalokból álló bandák maradtak, akik kerületenként csoportokba (“törzsekbe”) szerveződtek, és egy futurisztikus új sportban, az extrém baseballban mérik össze erejüket, mely a hagyományos baseballpálya helyett sokkal nagyobb területen, az utcákon zajlik. Főszereplőnket, Harut, a Minato törzs sztárjátékosa, Shun menti meg néhány rosszfiútól, és Haru hamarosan a bandák közti rivalizálás kellős közepén találja magát.
Az első két rész az a gondolkodást nem igénylő agyatlan coolság volt, amire egy fárasztó munkanap után szükségem van. Sajnos a későbbi részek nagyja nem tudta tartani az első két rész hangulatát. és így a kezdeti lelkesedésem rövidesen alábbhagyott, mert amikor beindult volna a történet, egyből egy olyan történetszál jött, ami leginkább arról szólt, hogy a szereplők erősebbé váljanak, hogy felkészülhessenek a legerősebb törzs elleni küzdelemre. A vége elment ugyan, de ez így akkor is kevés…
Amikor az egyik német tévécsatorna a műsorára tűzte Anno Hideaki ezen korai, Evangelion előtti sorozatát, amiről jót is, rosszat is hallottam, gondoltam, próbát teszek vele.
1889-ben járunk, Párizs a hamarosan kezdődő világkiállításra készül. A kiállításra érkezők között van a kiskamasz Jean is, aki fiatal kora ellenére lelkes feltaláló (nagy álma egy működőképes repülőgép megalkotása). Röviddel érkezése után észreveszi, hogy egy rablóbanda egy titokzatos fiatal lányt üldöz, hogy megkaparintsák gyönyörű kék ékkövét. Jean azonnal a bajba jutott Nadia segítségére siet, és végül együtt menekülnek el a városból Grandis bandája elől.
Az első négy rész alatt az volt az érzésem, hogy erre a sorozatra nem úgy kell tekinteni, hogy ez egy “Gainax anime”, hanem úgy, hogy ez egy “gyerekeknek szóló rajzfilm”. Egy tipikus szombat reggeli mesének tűnt, ahol a gyerekhősök folyton túljárnak a Rakéta Csapat előfutárának tűnő Grandis triójának eszén – aztán az ötödik részben egy brutálisan meggyilkolt családot találtak az országút kellős közepén, ésa szitává lőtt anya karjai közül kell kiszedniük az ájult kislányát. Mint hamarosan kiderül, a gyilkosok egy titkos szervezet tagjai: az évezredekkel korábban elsüllyedt Atlantisz lakóinak leszármazottai, akik hosszú ideig elrejtőzve éltek, de most alkalmasnak látják az időt arra, hogy megtámadják a kontinenseken élő embereket – és ehhez szükségük van Nadia ékkövére is, amelynek hatalmas varázserőt tulajdonítanak. Létezésükről csak egy kis csapat tud, Nemo kapitány, és hajója, a Nautilus legénysége, akik igyekeznek megakadályozni az önmagukat neo-atlantisziaknak nevezők terveit. Jeanék hamarosan a Nautilus legénységének tagjaivá válnak, és kiveszik a részüket a küzdelemből.
Itt kezdődik az igazi történet, az ellenségek újra és újra összecsapnak, a békésebb időszakokban pedig Jean és Nadia megpróbálnak annyira normális életet élni, amennyire ezt aktuális helyzetük lehetővé teszi.
A sorozat hangulatának ambivalenciája a későbbiekben is fennmaradt, volt, hogy a Nautilus tagjai részeken keresztül élet-halál harcot vívtak, majd a következő részben két felnőtt nő a háremanimék legrosszabb kliséit hozva éretlen kamaszlányokra emlékeztetve vetélkedtek Nemo kegyei iránt (aki figyelemre se nagyon méltatta őket). A műfaji és hangulati ingadozás a sorozat egészében jelen volt, egyes részek jók voltak, mások viszont kifejezetten gagyik, a sorozat kétharmada táján pl. bedobtak egy rakás filler részt, amik többnyire a nézhetetlenség határát súrolták. (Az egész a Fractale-t juttatta az eszembe, az is ilyen laza kalandsorozatként indult, majd zagyvaság lett belőle.) Az utolsó részekre szerencsére összeszedte magát, azok jók voltak, sajnálom, hogy nem sikerült a sorozat egészében ezt a színvonalat tartani, mert egy 39 részes cuccnál az, hogy a végső 4-5 rész erős, önmagában kevés.
Az anime másik gyenge pontja Nadia volt: a lány folyamatosan mindenen megsértődik, pedig a Nautiluson mindenki jól bánik vele, emellett hangos vegánizmusa és pacifizmusa rendszeresen irreális túlzásokba hajszolja őt, pl. megszökik a hajóról csak azért, mert a Nautilus tagjai képesek voltak olyasmit enni, aminek a fogyasztásával ő nem ért egyet. Számomra talán az volt a mélypont amikor egy atlantiszi katona megpróbálja megölni őt, de Nemo a katona lelövésével az utolsó pillanatban megmenti a lányt, aki ahelyett, hogy hálás lenne, szörnyetegnek nevezi a kapitányt (ez a jelenet iskolapéldája lehetne annak, hogy hogyan NE írjunk jó karaktert). Ritkán fordul elő velem, hogy egy anime főszereplőjét kifejezetten irritálónak érzem, de Nadia ebbe a kategóriába tartozik.
Összefoglalva: a sorozatban volt potenciál, de sajnos nem sikerült élni vele. Ha nem egy híres rendező viszonylag ismert sorozata lett volna, és ha nem olvastam volna több helyen, hogy a sztori vége egész tisztességes, akkor biztos nem néztem volna végig.
Ui: a háttérzenék tetszettek, különösen az atlantisziak és a Nautilus témája maradt meg bennem.
A középiskolás Sakura nagy álma, hogy énekes idol legyen belőle, ám egy meghallgatásra indulva a kertjükből az utcára lépve elüti őt egy teherautó, így a meghallgatásból meghalás lesz. Évekkel később a lány egy ismeretlen épületben tér magához, ahol rajta kívül csak zombilányok élnek – majd kénytelen konstatálni, hogy ő maga is zombivá vált. A lányok zombivá változtatásában egy titokzatos (és elég furcsa) menedzser, Koutarou keze van, a végtelen önbizalmú önjelölt zseni azt tervelte ki, hogy a lányokból idolcsapatot farag, és segítségükkel életet visz az elöregedőben lévő Saga prefektúrába (amely Japán egyik délnyugati régiója). A sikerhez persze (ahogy az már csak lenni szokott) rögös út vezet, a különböző személyiségű, hátterű és korszakokból származó (19. századi kurtizántól 21. századi sztárokig) lányoknak össze kell barátkozniuk egymással, meg kell szokniuk a számukra ismeretlen modern világot, és a többségük olyan helyzetbe is belekeveredik, amelynek során szembe kell néznie halála körülményeivel és fel kell dolgoznia azokat (hiszen mindannyian fiatalon haltak meg) – mindeközben persze az énekesi és táncosi képességeiket is fejleszteniük kell, hogy minél nagyobb közönséget tudjanak koncertjeikre bevonzani. Az első sorozat főleg arról szól, hogyan próbálják meg felhívni magukra a figyelmet, és hogyan birkóznak meg az első fellépések izgalmával (és közben megpróbálják titokban tartani, hogy zombik, amit Koutarou sminkeléssel próbál elérni). A hét lány mindegyikét sikerült megkedvelnem, mindegyikük kapott legalább egy részt, amelyben jobban megismerhettük őt, de a karakterspecifikus részek szerencsére nem azt jelentették, hogy közben a többi szereplő háttérbe szorult volna – sikerült elég jól zsonglőrködni azzal, hogy mindenki megkapja a szükséges időt. A karakterek mellett az anime fekete humora is nagyon bejött (milyen más stílus is illene egy zombikról szóló sorozathoz?). Az általam legkevésbé kedvelt szereplővé a menedzser vált: én nagyon kedvelem Miyano Mamoru vígjátéki szerepeit (az Ourant és a Steins Gate-et is végigröhögtem az alakítása miatt), de az ő szerepe (főleg eleinte) sajnos sokszor abból állt, hogy ok nélkül bunkón ordibált a lányokkal – nem megoldhatatlan, hogy egy hülyén ordítozó szereplő vicces legyen, de Koutarou esetében a rendező nem találta meg azt a pontot, amikor a karakter még vicces, és nem pedig már irritáló (bár meg kell hagyni, hogy voltak olyan jelenetei, ahol kiderült, hogy tud normális is lenni, ha akar). A másik gyenge pont a CG volt: a koncerteken a hagyományos 2D-s animáció helyett a karakterek ábrázolására használt CG eleinte meglehetősen gyenge volt – nem sok zenés animét láttam, de arra emlékszem, hogy a Macross Frontierben például nagyon ügyeltek arra, hogy a koncertek jól nézzenek ki (és az jó 10 évvel a Zombieland Saga előtt volt). Értem én, hogy valahol spórolni kell, de miért pont azokon a jeleneteken muszáj, amivel a legjobban meg lehetne fogni a jó animációt fontosnak tartó nézőket? A második szezon egy erőteljes váltással indul (mintha a készítők úgy érezték volna, hogy a meglévő formulát már nem tudnák további 12 részén át úgy továbbvinni, hogy az ne menjen a minőség rovására), és így a koncertekre való készülés helyett újra a különféle egyéb tevékenységekre kerül a hangsúly. Ebben a szezonban a háttértörténet is továbbhalad, többet megtudunk a lányok zombivá változtatásának körülményeiről. A folytatás nagy előnye, hogy némi jellemfejlődés után Koutarou is lenyugodott, valamint a CG-n is sikerült javítani. Mindent összevetve a sorozatról alkotott benyomásom egyértelműen pozitív, valószínűleg a Zombieland Saga volt az általam az elmúlt hónapokban látott animék legjobbja.
SaiyaGin Blogja 